Adós vagyok azzal - legfőképpen magamnak a blog követőinek számából ítélve - hogy elmeséljem mi tart 25 percig azon, hogy elkészüljek és kilépjek az ajtón egy gyerekkel és egy kutyával a szokásos sétára. De aztán megtapasztaltam ennek a 25 percnek minden kegyét és gyorsaságát, így inkább a mi a fene tart 1,5 órán keresztül attól a pillanattól kezdve, hogy a kutya jelezte, le akar menni de most azonnal, egészen addig, míg megkönnyebbülve az ajtó utáni első fűcsomóra pisilhet.

A rémségek reggele: amikor a család másik felnőtt tagja házon kívül van, azaz dolgozik.

Ha nem lennék ennyire emancipált, akkor hozatnék még egy hivatalosan be nem jegyzett élettársat a Páromnak, végülis a gyerekszobát nem használjuk ott ellakhatna és más dolga nem lenne a reggeli kutyasétáltatáson kívül, cserébe kapna egy cuki családot. Szoktam még erről álmodozni a sok mosatlan fölött, vagy amikor ebédet kellene főzni, ám a kisded mérhetetlen vágyat érez a játszótér iránt így aztán általában ebéd nincs. Ám az emancipáció útját állja ilyen nemű vágyaim testet öltésének, meg finnyás is vagyok nah, meg különben sem lehetne nálam vékonyabb - nálam kövérebb nem férne el a kisszobában az ágyon -, alacsonyabb vagy barnább hajú. Mert a világ egyik furcsasága, hogy az alacsony, vékony, barnahajú lányokra bukó pasas egy középmagas, dagi - de legsoványabb állapotában sem törékeny testalkatú -, most már hivatalosan a schwarzkopf colormask 1016-os pezsgőszőke árnyalatában pompázó csajjal él együtt.

Szóval a rémségek reggele: kislányom felül az ágyban és felkiált: ki, ki, ki. Én összeszedem magam és ahogyan leér a lábam a padlóra a kutya vad nyafogásba kezd, fejhangon morog és rohangál, hogy őt már pedig most azonnal le kell vinni, legyen reggel 6 óra vagy épp 8. Az élet újabb talánya, hogy ugyanez a kutya hogyan bírja ki délelőtt 10-ig is akár egy hang nélkül ha a Párom is itthon van, de még alszik? Biztos azokon a reggeleken nem kell neki annyira pisilni.

A gyerek fogja a kezem, és mutat a szőnyegre, hogy csücsü, mert olvassak neki, nagy nehezen kialkudom a reggeli kávémat. Leülök mellé a szőnyegre és abban a pillanatban rárabol a kávéra a 21 hónapos, a kutya meg odarongyol és a fülembe szagol, belenyafog, ha nem hallottam volna neki le kell menni, és persze ráér akár most azonnal vagy pedig rögtön. Nagy nehezen megvédem a kávét a gyerektől és odaadom neki belőle a kanalat lenyalogatásra. Azt a kanalat, amit a következő percben hozzám fog vágni, mert nem engedem neki, hogy kanalazza a kávét. (Jah a Macikávét nem issza meg, a tejet sem, csak és kizárólag a felnőtt tejes kávét...) Az ágyból kikelés előtt megvan a reggeli szopizás, így aztán se nem szomjas, se nem éhes. Ekkor tartunk öt és tíz perc között.

Majd jön a nap legnehezebb része: átpelenkázni és felöltöztetni a gyereket, amelyik úgy ragaszkodik a térdéig érő súlyos pisis pelenkához mint szarka egy arany medálhoz - persze ha szarka is van benne más a helyzet - és természetesen ragaszkodik az alvós ruhájához is mert vagy Peppás vagy Nyunyós (magyar nevén Nyuszis). Ilyenkor reggel örök optimistaként még próbálkozom a pozitív fegyelmezéssel, azaz csak végső esetben fogom meg és viszem be a gyereket a pelenkázásra kijelölt heverőre - ahol ugye a poliamória jegyében (Lobsternél olvastam, a részleteket tőle kérdezzétek) egy másik felnőtt korú aludna egy ideálisabb világban - hanem hívogatom, jobb belátásra bírom: szegény Mayának nagyon le kell mennie, gyere segíts nekem levinni! De ahhoz előbb át kell öltözni és cseréljük ki a pelust... (Ez majdnem 10 perc egyébként.)

Akkor megjelenik a ded huncut mosollyal a szája szegletében - mivel én vagyok az anyja így elöntenek a hormonok és nagyvonalúan megfeledkezem arról hogy ez a mosoly nem sok jót jelent rám nézve - és bilivel a kezében. Merthogy az ő unokatestvére már nagylány és nincs pelenkája, így aztán érdemes naponta legalább kétszer kivívni a pelenka nélküli szabad bilizés jogát. Eddigre hatvanszor küldtem vissza a kanapéra fogcsikorgatva a kutyát, mondván, hogy előszörre is megértettem mit akar és valamikor ilyenkor törik el a mécses a gyermeknél. Megjegyzem még mindig rajta van az alvós ruha és a koszos pelus. Majd leül játszani a favonattal és nekiáll összerakni a sínt vagy szétszedni és ilyenkor garantáltan eljátszana 1,5 órát is akár. És ez az a pillanat, amikor már legalább 40 perce vinnyog a kutya és mellé néha üvölt a gyerek, hogy megfogom elsőszülöttemet, ráteszem az ágyra és levetkőztetem, majd kicserélem a pelenkáját. Ha nagyon vigasztalhatatlan ráültetem a bilire. Persze észreveszem, hogy nincs a popsikrém a helyén - miért is lenne? - így felkelek az ágyról, ezt kihasználva megszökik és újabb üvöltés - majd mondókázás és beszélgetés árán - lehet csak tiszta pelust tenni az ügy végére. A kutya közben szaladgál le-föl, hogy moccanni sem lehet tőle.

Majd minden ruhadarabbal megszenvedünk. Mert ez nem jó, meg az se, de ez jó, csak ő azt egyedül veszi fel, majd nyugtázza, hogy kicsi, hiszen a nadrág egy szárába nem fér bele mind a két lába - nem engedi, hogy segítsek és aztán ha az a nadrág kicsi akkor 2-3 nap múlva lehet megpróbálni újra ráadni. Szóval nagy műgonddal felkerül a szükséges ruházat, ezt követi a haj egy, kettő vagy sok cicafarokba kötése. Természetesen a kiscsaj ilyenkor a legnagyobb rocker és ahogyan rázza a fejét kiabál velem, hogy húzom a haját.

Elkészültünk, a gyereken cipő, ruha, a kutyán póráz - ki találja ki, hogy mi hibádzik? Anya mezítláb, köntösben és alsóneműben... Előttem egy kutya, mögöttem egy belém csimpaszkodó üvöltő gyerek és próbálok eljutni a ruhásszekrényig. Lábbal arrébb hessegetem a kutyát a gyerekre fontos feladatot bízok, pl. keressen nekem zoknit. Nagy nehezen felöltözöm én is, útba ejtjük a fürdőszobát, ahol dezodorálunk, én igaziból, kedves lányom egy régen kifogyott - ám ugyanolyan - deozdorosdobozt dörzsöl gondosan a nyakához (ezt nevezte ki hónaljnak). Végül elindulunk. Ha fél hétkor keltünk, akkor 7:50 mire becsukjuk az ajtót.

A kutya rohanna, a gyerek meg persze nem. A lépcső tetején természetesen nem lehet ölben levinni a lányt, ő már nagy, lelépeget és minden lépcsőfokon végiggondolja a világ dolgait, a kutya húz lefelé mint a háborodás. És kb a hatodik lépcsőfok után megfogom a gyereket és megyünk le a kutyával. A kutyával amelyik rángat a lépcsőn lefelé gyerekkel a kezemben. Rendre elhangzik a következő fenyegetés: Hülye vagy? Mit rángatsz? Ha elrántasz a gyerekkel a kezemben agyonverlek/menhelyre adlak/megvárjuk míg hazajön Apád! Majd leérünk. A kutya eléri az első csinos fűcsomót. A gyereket le kell tenni. Majd tesz egy lépést és lecövekel a földön: ő ugyan tovább egy tapodtat sem. És igen, elütötte az óra a reggel nyolcat.

Persze kérdezhetnék, hogy 1. miért nem vagyok szigorúbb? - azért mert nem akaródzik lemenni, főleg nem az első és a második kávé között...

2. miért nem készítek elő mindent este és akkor haladna minden, mint a karikacsapás? - Nos, Nati barátnőm szava járásával élve: mert ha a nagymamának fasza lenne, ő lenne a nagypapa...

Sokféle korszak köszöntött eddig az életünkbe. Lett először kutyánk, aztán lett pocaklakónk, majd egy újszülöttünk és egy - viszonylag - elhanyagolt kutyánk, majd egy kendőbe kötött baba és egy pórázon nagyokat sétáló kutya, majd egy járni tudó, csatosba kötött gyerek - már ha engedte - és egy keveset sétáló, végtelenül türelmes, mert ha nem, jajj neki - kutya.

Most érkeztünk el oda, hogy van egy kutyánk, amelyiket képes vezetni egy 21 hónapos gyerek. Mert láss csodát, a világ összes szidalmazása, rángatása, komoly beszélgetése és nyaklevese is kevés tőlem, hogy normálisan sétáljon - pedig kibővítettem a repertoárt az "hogy az Isten ne basszon meg"-re, amiről azt gondoltam, hogy nem is létezik. Ám ha rászólok, hogy nézz hátra, ki fogja a pórázt, ez a kutya maga lesz a pórázon sétáló Tökéletesség. A kislányunk rázhatja a pórázt, szaladgálhat körülötte, elengedheti, ő nem rezzen, nem szalad el. (Kivétel ez alól ha macskát lát vagy gyíkot, vagy egy másik kutyát.)

Kettejük kapcsolata egyébként új magaslatokba érkezett a minap: 21 hónapos kislányom először jött fel úgy a lépcsőn, hogy csak a kutya pórázát fogta, nem kapaszkodott és a kutya mindig egy lépcsőfokkal feljebb belógatta a gyerek hasához a fejét, hogy arra támaszkodva tudjon fellépni még egy lépcsőfokot. A folyosón aztán kivette a lányom kezéből a pórázt és kitombolta magát, a kisasszony pedig hatalmasakat röhögcsélve kezdett el körbe-körbe forogni, hiszen buliiii van Aprajafalván.

Ahogyan beértünk az ajtón a Maya kapott egy jutalomfalatot kisgazdájától, hiszen ez a lépcsőzés igencsak jól sikerült.

De nemcsak a kutya áldozza fel sétái egy részét a családi oltáron, hanem a kutya jólétéről gondoskodó kisgazdi is sokszor lemond a hinta-palintáról és játszótér helyett (igazából előtt vagy után) kiviszi szülői sofőrködés mellett a pusztába futni a kutyát. Ott aztán kiabálja neki: Maya gyeje és tapsol hozzá, vagy a Maya ejnye, ill. Maya mit csinátá? Mindezt az állatidomárok tökéletes hanghordozásával. Ha pedig a kutya engedély nélküli pocsolyában fetrengésre ragadtatja el magát, akkor hangosan kijelenti: Maya fürcsi! Apaaaaaa, Maya fürcsi. Ezzel egyértelművé teszi melyik szülőt tartja alkalmasnak a kijelölt feladatra.

Első kutyás és első gyerekes háztartás vagyunk. Ebből adódóan összevesszük az összes fellelhető méregdrága kacatot, amit játék címszó alatt próbálnak ránk sózni, - kiteszik a polcra, és ez épp elég, vagy odaírják, hogy 10%-kal olcsóbb és pluszban szépen mosolyog a pénztárosnéni, vagy csak mert olyan cukkkiiii. Szóval mi lennénk a fogyasztói társadalom mintapéldányai.

Most, hogy elzengtem, mennyire befolyásolhatóak vagyunk ha kutya- vagy gyerekjátékról van szó, elzengem még azt is, hogy a kutya is és a gyerek is marha jól ellenne az alig valamibe, vagy a szinte semmibe nem kerülő játékokkal.

Az amstaff szétrág mindent. Írtam már lefejezett rózsaszín csipogós pelikánról, kibelezett zöld légyről és plüss vadkacsáról (igazit nem tud fogni...) és persze rágásbiztos tömörgumi labdáról, amin csak azért nem tudtuk behajtani a garanciát, mert 20 perc alatt olyan apró darabokra esett széjjel a Maya pillantásától, hogy soha senki nem hitte volna el nekünk, hogy az labda volt valaha. És nem kell egy ezrest kifizetni az öt perc kutyamennyországért, mivel ugyanez a hatás elérhető lenne műanyag palackkal is, ha mondjuk hetente csak egyet kapna szétrágásra.

A gyermek pedig a legjobbakat egy almás ládában játszotta, amire felkötöttünk két kiszuperált internetkábelt és húzogattuk a nappali egyik sarkából a másikba, a másik tuti játéka pedig a hordozókendő, amikor is egyik végét apa, másikat anya fogja és őt hintáztatjuk benne, miközben végigénekeljük a hintáztatós repertoárt a hinta-palintától kezdve az egy elefánt hintázgatottig bezárólag. Annyira belejött a hintázásba, hogy többször próbálta beprotezsálni a Mayát is, hogy mekkora buli. Az mondjuk lett volna valami.

Viszont van egy közös pont a két fiatalkorú szórakoztatásában, az pedig a kb 200 ft-os buborékfújó. Amikor a kislányom kiadja a "fúúúúú, fúúúúú" parancsot, a Maya mindenkit félrelökve sorakozik be elém, hogy ő kapja el elsőnek a buborékot. Nem mintha versenyezni akarna vele akárki is, a kislányunk is azon nevet, ahogy a kutya igyekszik minél több buborékot kinyírni. Egyébként felnőtt szemmel, nagyon csodálatos a két csillogó szempár, főleg, hogy pár perc után az ember szédülésig fújdogálta a buborékokat.

A túlélés záloga idebent tehát 1 amstaffra és 1 gyerekre számolva: műanyag palack, buborékfújó + nagy tüdő, almás láda, néhány játékbaba, mesekönyv sok képpel. A játszósarok - játszólakás nálunk ugyebár -  felszerelése egy évre előre került volna max. 5.000 ft-ba. Ami ezen felül van, azt igazából a magunk szórakoztatására vásároltuk, Freud biztos megmondaná, hogy miért. :-)

Tanulság: nem a kutyatartás drága, hanem a gazdi hülye.

A tegnapi bejegyzésben feltártam azt az igen szűk területet, amelyben hasznát lehet venni az amstaffnak. Ezt kiegészítendő azért leírnám, hogy megevett és összetakarított egy földre lesett tízes tojást, egész nagy mennyiségű joghurtot és elég hatékonyan nyalja le a gyermek által falra kent túró rudit.

És most jöjjön az érem másik oldala, tudniillik, hogy mégis mennyivel jelent több munkát ha az ember lányának háztartásában él egy kutya is.

1. Rengeteg a szőr. Mintha nem egy kutyád lenne hanem három. Mivel lakásban tartott, így a vedlése sokkal tovább tart, mint egy kinn tartott kutyáé. A szőre ráadásul rövid és hegyes és ha valamilyen textíliába belement, akkor az nagy valószínűséggel ott is marad. Főleg nálunk, mivel kb szemöldökcsipesszel kellene kiszedegetnem és már nem vagyok egyetemista. Akkor ugyanis vizsgaidőszakban - mivel természetesen minden vizsgámra az azt megelőző éjjel készültem fel, úgy, hogy előző délután szereztem meg a hiányzó jegyzeteket - az 5-6. vizsga környékén mindig volt egy holtpont. Amikor nem bírtam tanulni éjjel, de aludni sem, mert nagyon féltem a reggeli vizsgától és szidtam magam, hogy nem jelentkeztem át időben másik időpontra... Nah ilyenkor álltam neki takarítani, iszonyatos energiával és hatékonysággal. Ha már akkor lett volna kutyám, évente kétszer szemöldökcsipesszel kiszedegettem volna a szőrszálakat. Ajánlottak egyébként egy trimmelőt, amivel állítólag összegyűjthető a szőr, csak ugye ehhez naponta egy-két alkalommal alaposan át kellene fésülni a kutyát, nekem meg bőven elég a gyerektől elkunyizni a kakis pelenkát, nem akarok még a kutyának is könyörögni, hogy megfésülhessem. A befektetett energia ellenére nem csökkenne megfelelően a lakásban a szőrártalom és ez azt sem jelentené, hogy kevesebbet kell porszívózni, mert a szuper trimmelő a port még nem szedi össze. És itt érkezett el a pont, amikor elönt a sárga irigység a Harry Potter-könyvek világának boszorkányai iránt, ugyanis nekik van egy varázspálcájuk, aminek annyit mondanak: takaríts! és lám takarít.

2. Mivel járunk naponta 4-5 alkalommal le kutyát sétáltatni - itt hívnám fel a kezdő kutyatartók figyelmét, hogy soha ne hallgassanak a párjukra, ha az nem szeretne a kutya számára olyan helyet kialakítani a lakásban, ahol elvégezheti szükség esetén a dolgát - folyton hozzuk fel magunkkal a koszt, és egyterű az előszoba - nappali - konyha így simán szét van hordva a lakásban a por. De nem erre akartam kitérni, hanem a hasmenésre, hányásra, és a tüzelési időszakra. Volt már néhány olyan éjszakánk, amikor a kutya elrontotta a gyomrát és bizony felváltva kellett vinnünk fosni az udvarra. Ilyenkor hagyta el a számat az a mondat, amiről sosem gondoltam volna, hogy kimondom: - Légyszíves szarj az ajtó elé, ígérem nem lesz baj, feltakarítom, de hagyj inkább aludni... Hányás esetén nem szokott leérni, így azt takarítjuk. Előnye: ha előbb van kutyád, mint gyereked, nem fog gondot okozni a "jajj de büdi ez a kaka" "óhhh, kisbabám, összehánytad a párnát?" mert dezsavű érzésed van. Ahhoz ugyanis igencsak nagy teljesítmény kell, hogy átlépje az ingerküszöbödet és ha átlépi, akkor dokihoz kell vinni a gyereket, mert tuti valami csúnya vírusos hasmenés.

3. Tüzelési időszak. Lakásban tartott kutyát ivartalaníttatni kell. A Mayát a közeljövőben fogjuk. És nem (csak) azért kell, mert az állatvédők azt mondják - hiszen egy családi, lakásban tartott kutya nem csinálja fel magát, és úgysem fogod szaporításra használni - hanem mert ez a jól felfogott érdeked. Ugyanis a tüzelés a hangulatingadozáson túl pöttyözéssel jár. Vérpöttyökkel. És van tüzelőbugyi - kínaiban vásárolt 300 ft-os pamut gyerekbugyi, farokrésznél kivágva, női tisztasági betét bele - amit rendre levesz. A hivatalos, erre kifejlesztett tüzelőbugyi műbőr berakású és begombásodott alatta a bőre, pedig igyekeztem tisztán tartani és szellőztetni. Minden vérpöttyös lesz. De a nehezebb napokon mintha hentesüzemben lennél és nem csinálsz mást egész nap, mint visszaadogatod a kutyára a tüzelőbugyit - képes úgy levenni, hogy véletlennek tűnjön, pl. hozzádörzsöli a székhez magát és hopp lecsúszik, majd néz a "nem én tehetek róla gazdiiii"-szemekkel - és kergeted a domestosos flakonnal és a felmosóronggyal.

4. A mi kutyánk nem rág meg semmit, ami a miénk. Azt viszont, ami az övé, megrágja. Kibelezett csipogós vadkacsa, kibelezett csipogós légy, letépett fejű rózsaszín pelikán, szanaszét rágott rágásbiztos tömörgumi labdák, és a sláger: gondosan miszlikbe aprított műanyag üdítős flakon. Külön a kupakot, minden esetben. A kanapét pedig ha nem törlöd le mielőtt leülnél, tuti, hogy legalább három műanyagdarab beleáll a fenekedbe, ha kisebb a segged, mint az enyém, akkor több :-P . Míg az információ-vadászoknak a google a barátja, a műanyagdarab-vadászoké a porszívó.

5. Ha amstaffod van, akkor nincs olyan játék - ismétlem, nincs olyan játék - amelyiket ne tudná szétrágni. A mi kis családi kutyánk, aki inkább nem izmos, mint igen, simán szétrágja a traktorgumit, a sárga kutya fekete a gumitól, mostanában a téglára kapott rá.

6. Ha az amstaffodra más vigyáz a saját portáján, az illető csak olyan lehet, aki anyagi, érzelmi vagy bármely más megfontolásból nem hajlandó megszakítani veled a kapcsolatot. A Párom szüleinek hátsóudvara a néma tanúja egy szülő-gyermek kapcsolati válságnak. A Maya ugyanis önálló kertrendezési elképzeléssekkel rendelkezik. Behordta a sziklakert szikláit a szemközti sövény alá, kitépte azokat a virágokat, amiket nem együtt ültettek a "Mamával", vakondvadászat közben felfedezte, hogy a fáknak gyökerük is van, és elkezdte húzni a gyökerüket, egy tuját sikerült megdöntenie, de amikor a cseresznyefát kezdte meg nagy-nagy bajba került. Képes volt leszedni a 2 méter magas polc legfelső polcáról a bőr focilabdát, kézilabdát és egyáltalán minden labdát, addig löködte ugyanis a polcot, amíg a labdák le nem estek és ezután szétrágta őket. Volt olyan időszak, amikor kb 20 jobb napokat látott lapos labdát szedtek össze a hátsóudvaron. Egy ideig próbáltuk védeni a Maya érdekeit, jogait a szórakozáshoz, de ki lett adva az útja. Azóta nem megy a hátsóudvarra, a pusztába és az én idegeimre annál inkább.

7. Ha amstaffod van és jól van lakva, nem fog vadászni. Engem a pusztában majdnem megölt egy nyúl - kevésen múlt a szívroham - a kutya észre sem vette. Viszont igen gyorsan fut, tudja tartani a tempót a vadnyúllal, de ha az cikázik előtte majd megbújik valahol, akkor megmenekült, illetve általában annyira későn veszi észre őket, hogy esélytelen a hajsza. Még a közelében sem volt annak, hogy nyúlpaprikásnak valót tegyen a családi asztalra.

8. Ha amstaffod van, akkor fel fogja hordani a szőrén a bolhákat és kullancsokat, úgy, hogy nem mennek belé. A kullancsokra nagyon figyelünk egyébként, mert hiába van bármivel bekenve, nem hat igazán és igyekszünk lesöpörni róla a kullancsot még mikor feltűnik a színen. A bolhák nehezebb eset. Őt ugyanis nem bántják - fene az ízlésüket - én viszont órákat takarítok egy-egy délután ha megcsíp egy bolha. A gond velük, hogy kicsik és sosem tudhatod, hogy csak egy van-e, vagy több is, csak nem vetted észre. Így marad a minden apró zug átporszívózása, az elérhetetlen = felnyalhatatlan felületek biokillel való lefújása és a töredelmes néma fohász, hogy legyen elég egyszer megcsinálni.

Egyszer régen, még Amerikában, ahol kitenyésztették ezt a fajtát, használták őket bébyszittelésre. Végülis teljesen jogos, hiszen nagy fájdalomtűrésű, stabil idegrendszerű kutyák, úgy általában, persze a rossz gazdai magatartás bármilyen kutyát képes tönkretenni.

Mivel ezt én olvastam - rengeteg mindent olvasok és nagy részére emlékszem - olyasféle illúzióim támadtak, hogy a kutya majd vigyáz a gyerekre, elszórakoztatja, kergetőznek, én meg pihenek mosogatok, főzök, takarítok. Az elképzelés légvárnak bizonyult.

Mielőtt azonban lemondanék erről a funkcióról - hiszen csak etetjük, meg gondozzuk ezt a kutyát, és ha már családtag, akkor a "kell"-ekből is vegye ki a részét, ne csak élvezze a gondoskodást - megnéztem, esetleg más területeken nagyobb tehetséget mutat-e. (Nem, a mosógépet nem kezeli.)

Hogy mennyire hasznos, arra a gyermek hozzátáplálásakor derült fény. Mi BLW-zünk, azaz a baba darabos ételt eszik a kezdetektől, és ugye ez iszonyatos kosszal jár. Rengeteg ételt dobált le a földre. És amíg más BLW-s gyereket menedzselő anyukák az öt perc kajáért fél órát főznek és 15 percet takarítanak, addig én a takarítás részét megúszom. Ugyanis a kedves Maya a létező összes leesett falatot megette. Kezdetben. Először még fintorogva, de legyűrte a brokkolit is, mostanra dörzsölt lett, a zöldséget, gyümölcsöt otthagyja a földön, a rizst, tésztát, húst, túró rudit viszont gondosan eltakarít. Olyannyira szokássá vált ez, hogy a kislányom rám szól, nehogy megegyem az utolsó kanál joghurtot, mert az a Mayának jár. A BLW további pozitív hozadéka, hogy az étkezések idejére országos cimborák lesznek. A "Kislányom, de koszos a kezed!" felkiáltásra a válasz: "Maya!" és királynői kéztartással lelógatja az említett koszos mancsot, hogy a kutya lenyalhassa. Persze ezek után még megmossuk a kezünket a fürdőszobában, de a szándék megvan. Ilyen alapon egyébként a Maya mosogatna is, de abból a fajta szolgáltatásból azt hiszem, nem kérnék.

Nagy kutyabarátok vagyunk, de sosem gondoltuk volna, hogy a 92%-os hústartalmú virsli lesz a reggeli utáni nasi az amstaffnak...

Gondoljuk csak végig, ugye mindenkinek megvannak azok a szériafotók, amikor kevés ruhás, izmos, kifestett és photoshoppal még extrémebbé varázsolt törékeny tündérek ilyen vérmes pitbullokat, amstaffokat vezetnek?

És egyiken sincs gumicsizma. Bár a férfiismerőseim egy része biztosan tudna mondani olyan countrystílusú pornót, ahol szexepil a tehénszaros gumicsizma, de most ettől vonatkoztassunk el.

Nem azért nem fogok úgy kinézni soha a kutyámmal, mint azok a hölgyek a képeken, mert kevésbé lennék izmos - én izmos vagyok, de ez csak rejtett értékem. Egyébként is, állítólag nehezebben sérülnek, szakadnak azok az izmok, amiket zsírpárna fed. Bár az is igaz, hogy zsírpárnák nélkül az ember fürgébben elugrik ha mondjuk meg akarják verni. Akkor maradjunk annyiban, hogy jobban járok ha beleállok a harcba és nem próbálok menekülni. Egyébként a kutyánk is hasonló kaliber.

Nem is az a különbség, hogy soha nem lennék képes éjféltől a reggeli kutyasétáltatásra készülni, hogy hajnalban esti bulis sminkben, tökéletesen füstös szemekkel és csillámokkal meg barnítókrémmel bekenve egy szál bikiniben menjek le kutyát sétáltatni. Ha mégis ilyesmin kapnátok, akkor gyanakodjatok, hogy valaki designerdrogra cserélte a gumicukrot.

A végső ok, a cipő. Egyszerűen emberi képtelenség egy amstaffot magassarkúban sétáltatni. Ha valaki tanulmányozni szeretné, hogyan változik meg az egyensúlya, hogyan kerül át a testének a súlypontja ha magassarkút vesz fel, akkor sétáltasson kutyát.

Történt velünk ugyanis, hogy kivételesen Anyukám vigyázott a lakásban a gyerekre, amíg én a rendes téli csizmámban - kb 4 centis sarka van, és a kényelem jegyében vásároltam - és farmerban szaladtam le kutyát sétáltatni. Hátul van egy kutyatanya, már rontott elő onnan 15 kutya egyszerre, és most hogy hogy nem, elkezdett minket az egyik ugatni, hamarosan még egy csatlakozott hozzá. A Maya nem zavartatta magát - később kiderült, hogy simán elhajtja őket - azok meg jöttek egyre közelebb és közelebb. Mivel a kutya nyugodt volt én sem izgultam, aztán amikor 2-3 méterre voltak annyit mondtam a kutyámnak, hogy "Maya intézzed" és intézte, legfőképp engem el. Ugyanis a következő emlékem, hogy hason fekszem a sáros fűben, a nadrágom csupa kosz, kibicsaklott a bokám és a kóbor kutyák úgy megijedtek a Mayától, hogy ilyen erős, rögtön elszaladtak.

Elhatároztam, hogy sosem vallom be a "Maya intézzed!" parancs előtti pillanatot, amikor elárasztott a "This is Spartaaaaaaaa" életérzés és áramolni kezdett az ereimben az erő.

Rájöttem egyébként, hogy engem ez a kutya mennyire kímélt. Mármint amikor állapotos lettem, nem szabadott rángatnia engem, és el is szokott ettől, mert amit rángatás címszó alatt csinál az neki csak ujjgyakorlat, kicsit sebesebben teszi a lábait egymás után. Mert most igazán megrántott.

A második felvonás sem maradt el, mivel már jöttünk volna felfelé, amikor megint megjelent az a kettő. Nah akkor méltóságteljesen - próbáljátok ki milyen nehéz úgy menni, mintha nem rándult volna meg a bokád, amikor megrándult - és ennek megfelelően lassan és fenyegetően elindultunk feléjük. Ez jobban sikerült, de nem éreztem az erőt, csak a hálát, hogy az első eset két elhagyott épület között történt és szerencsére senki olyan nem látta, aki elsztorizgathatna róla.

Úgyhogy képzeljétek el a magassarkúban, kevés ruhában, bulis sminkben a kutyasétáltató lányokat, ahogyan próbálnak lépést tartani a kutyájukkal. Nah épp ezért állóképek ezek...

Azóta is tartom magam ahhoz, hogy kutyát csak gumicsizmában sétáltatok, legközelebb pedig földbe gyökerezett lábakkal, ellentartva adom ki a "Maya intézzed" parancsot. Próbálok felhajtani rózsaszín lánctalpas gumicsizmát, biztos, ami biztos.

A Maya hozza az összes sajátosságot, amit egy ölebtől várnánk, csak épp kicsit nagyobb.

Elsőként imád ölben lenni, bújni és alapvetően akkor érzi jól magát, ha az emberek között lehet. Érdekesen néz ki egyébként, amikor a Párom nyakába kapaszkodik ez a hatalmas kutya a konyha közepén, na de amelyik kutyának nagy a feje annak a mosolya is nagy ugye (vö. háttérkép), főleg ha a gazdi füle szájmagasságban van. A két mellső lábát megpihenteti a gazdi vállán és olyan elégedettséggel szemlél körbe a lakásban, mintha a Mount Everestet mászta volna meg. Könnyű boldoggá tenni.

A 20 fokos lakásban fázik éjjel takaró nélkül. Nincs ezen mit szépíteni. Egyébként ahogyan olvasom  a fajtatársai is hasonlóképpen vannak, hiába tömött a szőre, megfelelően rövid így az a fránya hideg befurakszik a bőre alá is. Annyira rövidek és hegyesek a szőrei, hogy simán beleszövik magukat a plédekbe, nem lehet kiszedni, próbáltam porszívóval, próbáltam kirázni, kimosni, szöszeltávolító kefével kiszedni és egyedül a Hyla tudott valamit kezdeni vele, ez egy nagyteljesítményű, majdnem ipari takarítógép. Néha az az érzésem van, hogy nemcsak egy kutyánk van, de az a másik láthatatlan, csak a kihullott szőre válik érzékelhetővé.

Nyálas. Folyton osztogatja a puszikat. Egy-egy szeretetroham alkalmával kb a bőrt lenyúzza az emberről. Itt pedig elérkeztünk ahhoz a kérdéshez - én írnám ugye a blogot, hát legyen rólam is szó - hogy miért is nem sminkelek? A válasz egyszerű lenne és ésszerű: az egy dolog, hogy nézek ki smink nélkül, sminkben sokkal jobban egyébként, nah de a valódi kérdés, hogyan nézek ki szétnyalt sminkben? Mert hogy óhatatlan. Vannak vízálló kozmetikai termékek. És itt a kulcsszó a víz. A kutyanyál - mostanában babanyál is, mivel a gyerek utánozza a kutyát - pedig nem víz. A vízálló sminket is ugyanúgy leszedi, csak azt utána sminklemosóval is jóval nehezebb letakarítani az arcomról és valljuk be fekete szempillaspirál a pirosító helyén nem oly szexi, hogy reggel is így akarjak kelni. Ha meg tudnám oldani, hogy anyagi érdekem legyen segítséget nyújtani a sminklemosó gyártóknak, akkor küldenék nekik mintát az amstaff nyálából. Mindezek ellenére természetesen mielőtt elmegyek itthonról és épp úgy adódik, hogy ki tudok passzírozni 2 percet, simán sminkelek.

Keményfejű és szeleburdi. Ezek a tulajdonságok cukik egy 3 kg-s kutyánál, nálunk ezek kék-zöld foltokat okoznak. Egyszer a kislányunkat fejelte le - teljesen véletlenül - lila pukli lett a vége. Hírhedten makacs ez a kutya és úgy viselkedik lassan négy évesen - ez kutyakorban már bőven nagykor - mint egy három hónapos játékos kölyök.

Gyáva - félelmében ugat. Mivel azonban ehhez tekintélyes pofa társul, általában rajtunk kívül senki nem tudja, hogy nem bátor. De nemcsak bátortalan, hanem bogaras is: ha valaki az ő esti sétája alkalmával merészel hazajönni és összetalálkoznak a lépcsőházban annak hangos ugatás a vége: kinőttél a tinédzser korból, elköltöztél a szüleidtől és azt hiszed, senki nem ugatja le a fejedet, ha este tovább maradsz kinn? Hát nagyot tévedtél.

Szelektív a hallása: olyan nyugodtan és mélyen alszik, hogy tényleg ő az utolsó, aki észreveszi ha valami történik, kivételt képez ez alól a chipses zacskó zörrenése. Bent aludt velem a hálóban - gyermek előtti időszakban még - éjjel a párom meccset nézett a nappaliban, a kezének a bőre épp hogy belülről súrolta a chipses zacskó oldalát, az amstaff, aki fél pillanattal azelőtt még horkolt, kilőtt az ágyról és rohant levenni a sápot, mert ugye, ami jár az jár, minden szem chips 1/3 része az amstaffot illeti és ő nem rest ezt behajtani következetesen. Ha azonban mondasz neki valamit, és elkezdi forgatni a szemét, csak, hogy rád ne kelljen néznie, akkor tuti, hogy pontosan érti amit mondasz és az is, hogy tutira úgy fog tenni, mint akinek fogalma sincs. Egyébként simán fordítana ciceroi körmondatokat latinból, csak ugye az nem izgalmas.

Képes a telepátiára. Vannak pillanatok, amikor még a gondolatomat is kitalálja, eddig 2 alkalommal volt olyan kutyasétáltatás, hogy szinte mondanom sem kellett semmit, arra ment, amerre kellett, azt csinálta, amit kellett, harc nem volt egy szál se. Azt mondanom sem kell, hogy ez a két alkalom az elmúlt négy év kutyasétáltatásainak szinte mérhetetlen töredéke, kb a nanorészecskével rokon.

Megsértődik. Olyankor felül a kanapéra, háttal neked, aki megsértetted és meredten bámulja a falat és legalább fél órán keresztül nem kunyerál. A nyakát peckesen kihúzza, az állát felszegi és bevágja a durcit. Ez egyébként annyira vicces, hogy meglágyul tőle a gazdai szív. De már dörzsölt vagyok és igyekszem kihasználni a nyugit, mert sértődötten biztos, hogy nem kezd el nyafogni, hogy menjünk le sétálni.

Ezt a fogalmazványt régebben írtam, vendégposztnak szántam a demenyakotsog.cafeblog.hu -ra, de annak az írónője nem válaszolt az e-mailemre, így ide teszem ki. Deményista stílusban íródott, ezt a stílust nem én találtam ki, csak lemásoltam és magunkra szabtam, mielőtt még valaki lopással, plágiummal vagy egyébbel akarna vádolni. Ha már a vallomásnál tartok: további érdekesség, hogy ezt a Deménynek szánt levelet a Maya diktálta nekem, én csak gépeltem. (Na tessék, sem a stílus, sem a tartalom nem tőlem származik... )

Kedves Demény!

Tökéletes életem teljesen tökéletes felfordulásáról szeretném megosztani veled tapasztalataimat. Először is, örülj annak, hogy egy darab gazdit tartasz, nem kettőt. Én beleestem abba a hibába, hogy két darab, ráadásul különnemű gazdit kezdtem el tartani magamnak. Az egyikkel igen jókat lehet birkózni, a másik meg folyamatosan szeretget. Viszont azzal nem számoltam, hogy a két különnemű gazdi szaporodni is tud. Így történhetett, hogy az a gigászi feladat jutott osztályrészemül, hogy egyszerre három gazdit kell gondoznom.

De kezdem a legelején. Nem vizsla vagyok, mint Ődeménységed, hanem egy amerikai staffordshire terrier. Ahogyan a csirkefejek hívnak: pitttbulll. Három hónapos voltam, amikor a szeretgetős gazdi ajándékba kapott engem a birkózós gazditól. Az első pillanattól fogva az ágyukban – mostanra én ágyam – aludtam, középen természetesen, hogy mindig azt a gazdit használjam párnának, amelyikhez épp hangulatom van. Ha dolgoznak, hogy megkeressék a „töpirevalót” elvisznek nagyanyámékhoz, a hátsó udvarra. Nah ott aztán a szomszédban folyamatosan disznóvágás van, a jószomszéd négylábú meg folyton hordja a kerítés mellé nekem a disznótoros körmöt, egy alkalommal egy fél disznófejet zsákmányoltam. Szóval, töpi akad bőven. Persze mindig elcsábulok és annak bizony hányás-hasmenés a vége, természetesen éjjel, hogy gazdikat megsétáltassam, ha kell egy éjszaka háromszor is. Elvégre mindegyiknek van honnan fogynia, és ehhez az éjszakai sétáknál kevés tökéletesebb dolog van. Úgyhogy feláldozom magam az ő fittségük oltárán. Igaz egyik sem fogyott egy dekát sem, de erről én végképp nem tehetek, talán nem kellene annyit zabálni, amíg szegény amstaff éhezik.

Ebbe a paradicsomi létbe piszkított bele a kisgazdi. Először csak azt éreztem, hogy szeretgetős gazdival valami nem oké. Pl. nem akartam ráugrálni, magam sem értettem miért, meg a szaga… Megváltozott. Aztán ő is rájött, hogy itt bizony történések vannak. Naná, hogy én jóval előbb tudtam, bár ezen nincs mit csodálkozni, a lábak számával nő egyenes arányban az agyi funkciók kiterjedtsége. Bár erre gazdi csak a kullancsokat meg pókokat emlegette, mint az evolúció csúcsait. Pfúúj. Először még csak nem szabadott rángatnom, meg vigyáznom kellett rá, miközben ÉN sétáltam és azért tartom őket, hogy ők vigyázzanak rám. Érted te ezt? Rettenetes. A végére aztán ő feküdt egész nap a kanapén, én meg nem mehettem fel a kanapéra, mert rögtön követeltem jogos jussomat: a kanapé minimum 80%-át. A birkózásra használt gazdi járt dolgozni és én meg udvaros lettem látástól vakulásig. Mivel a nagyseggű nem tudott levinni sétálni, a hasától már a pórázt sem látta. Még az az egy szerencse, hogy továbbra is az ágyamban aludhattam kettejük között, persze már nem válogathattam, birkózós gazdi maradt párnának, amit szintén én szívtam meg, mert nem bír nyugodtan aludni. Már kötöttem ki miatta a földön. Lerúgott a saját ágyamról, pedig méltóságteljesen tudok ragaszkodni az elfoglalt pozíciómhoz. A másik sarkallatos kérdés a kisszoba kérdése. Ott ugyanis van egy ágy és a délelőtt egyes szakaiban ott szoktam napozni. Mert nekem az jár. Nos, kipakolták a szobát és mindenféle új dolgot hoztak bele helyette és többé nem nyúlhattam ott semmihez, a délelőtti napozásokat meg sutyiba kell intéznem a mai napig, mert kisgazdi ott szokott aludni néha. Pedig vannak igazi kincsek, csörgős-zörgős plüssök, mindnek kiszedném a csipogóját szívem szerint, de ahogy most áll a helyzet szolgaként élek saját királyságomban.

Aztán engem elvittek éjszakára udvarosnak, szeretgetős gazdi eltűnt majd egy hétre és hozott magával egy kis nyivákolós valamit, amikor hazajött. A legeslegrosszabb, hogy elkezd sírni, én meg nem vigasztalhatom meg, mert le vagyok tiltva a nyalogatásról. Pedig mindenki boldogabb lett volna sokkal, ha elrendezhetem a gyereket azok helyett a bénák helyett, nincs olyan kétlábú a földön, amelyik ne feledné minden baját ha én fülön nyalom, de ezt kisgazdin szintén csak sutyiban próbálhatom ki. Arról nem is beszélve, hogy odáig jutottunk, hogy belenyúl a steril számba és megnézi van-e benne töpi, de simogatni bezzeg még nem tud rendesen. Aztán meg kapunk mindketten, hogy mit gondol a kis törpe, nyúlkál az én számban aztán meg a sajátjában. Azon senki nem aggódik, hogy én mit kapok el őtőle, tekintve hogy folyamatosan a saját szájában turkál, ami tuti, hogy minden csak nem steril.

De sajnos a helyzet ennél sokkal borúsabb lett, mondhatni minden baljós előérzetem valósággá vált. A kanapéra már fekhetek, de csak akkor ha kisgazdi nincs ott, ha ott van, kizárólag a kijelölt helyet foglalhatom el, ami ugye soha nem olyan kényelmes. Mondhatnád, hogy miért nem állok a sarkamra és rendezem a helyzetet. Azonban ez nem olyan egyszerű. Birkózós gazdi megfenyegetett, hogyha bajt csinálok = nem fogadok szót (pfúúúúj) mentett amstaff leszek. Azt nem tudom mi, csak annyit vágok, hogy hormongőzös szeretgetős gazdi folyton pityereg ha mentett amstaffokat néz. Szóval nem lehet jó.

Az nem elég, hogy korlátozták a kanapéhasználatot, kitiltottak a napozós heverőmről, de ráadásul birkózós gazdival kinn alszunk a kanapén, mert szeretgetős gazdi alszik benn az én ágyamban a törpével. Ugyanis a törpe nem marad meg a bölcsőben, a gazdik nem tudnak tőle aludni és a kialvatlan gazdit is az amstaff szívja meg. Szóval kiszorultam a kanapéra éjszakára. Meg is békéltem volna ezzel, ha birkózós gazdi nem tűnne el néha éjszakára. Azt mondják a dolgozóba megy, hogy legyen töpirevaló. Én meg alhatok paplanok között magányosan a nappali félhomályában. Kérdem én: ki fog vigyázni az amstaffra ha csirkefejek rontanak be éjjel?

Ha ez nem lenne elég, a törpe bőghet, felkelthet legszebb álmomból, de ha ő alszik én nem ugathatok. Egyszer-kétszer próbáltam. Szeretgetős gazdi közölte: „ha felkelted a gyereket, te altatod vissza, az tuti.” Mégis hogy a fenébe altassam vissza, ha nem nyalogathatom, meg különben is minek foglalkoznék én a törpével?

A nappaliban meg lett a földön egy érdekes szőnyeg rajta egy csomó játék. Oda teszik le kisgazdit, ha épp mozoghatnékja van. Én természetesen mint mindenből ebből is követelném az engem megillető részt. Ezért aztán direkt végigtrappolok a szőnyegen, közben meg tudom szaglászni a játékokat, hogy tényleg olyan izgalmasak-e, mint ahogy hallatszik. Ilyenkor szeretgetős gazdi rögtön leteremt, a „mi vagyok én egy mosógép és porszívó szerelemgyereke? Nem tudsz vigyázni? Ezerszer megbeszéltük, hogy kikerülöd a játszószőnyeget!” Megbeszéltük? Ő beszélte meg, én meg nézegettem jobbra-balra. Kiszúrják a szemem egy hatalmas és nehéz rágnivaló gumicsonttal, ami oké, de semmi csipogósat nem kapok. Rég volt, hogy operálhattam kifelé a csipogót, erre ennek a törpének mindenhol csipogósai vannak. Hát igazság ez?

Egy szó mint száz: Demény addig örülj, amíg nem rúgja fel a status quo-t egy törpe. Tehát ügyelj rá, hogy a gazdid nehogy összeálljon egy különneművel, mert akkor könnyen lehet, hogy úgy jársz, mint én. A királyságod felét is majd felezik, és a végén kisemmizve egy kutyafekhelyen találod magadat. Jah mert „helyem” is van, amit csak ritkán használok. Az kéne még csak, hogy leszoruljak a kanapéról…

Az amerikai staffordshire terrierekkel kapcsolatban rengeteg tévhit kering, leírom, hogy a miénk milyen.

Első számú tévhit: ez a fajta kifejezetten veszélyes az emberre.

Nem az. Viszont ha támad - akár emberre, akár másik állatra - az súlyos következményekkel jár, ezért nagyon fontos, hogy határozott gazdája legyen. (Nálunk a Párom határozott gazdája, nekem simán a fejemre nőne, ezért ha nem ebbe a családba választottunk volna kutyát, hanem mondjuk nekem kellett volna egyedül, akkor nem ezt a fajtát választom.) Nagyon jól izmolt állatok, tekintélyes erőkifejtésre képesek, sokkal nagyobbra, mint az a testtömegükből következne és igencsak erősek a nyaki és állkapocskörnyéki izmaik. Így aztán míg a kistestű - pinanyaló - kutyák gyakrabban támadnak, de komoly sérülést nagyon ritkán okoznak, az amstaffok ritka támadásai általában vezető hírré válnak.

A mi kutyánknak nem jó a pr-ja. Hiába, nincs érzéke hozzá, hogyan adja el magát. Az egy dolog, hogy rendelkezik a joker vigyorral - az amstaffokra jellemző vigyori pofa, amivel nem szívesen találkoznál egy sötét sikátorban. A Maya ezen felül ha meglát egy szimpi embert, akkor rögtön heves farokcsóválásba kezd és morgó hangot ad ki, ami igazából a simogass meg légyszi, légyszi, légyszi vinnyogást helyettesíti. Nem kutyások megijednek és simán bevízionálják, hogyha nem tartanám erősen, akkor ez a pitbull átharapná a torkukat. Ám ha bátrabb trenírozott kutyások arra vetemednek, hogy akkor ők megsimogatják, rögtön a nyakukba ugrik és meg akarja nyalni a fülüket. (Ránk nem ugrál egyébként, de ha nem szokványos személytől zsebelhet be simogatást az összes jómodor lehullik róla.) A kutyások egyébként szeretnék, csak a Maya rögtön azt gondolja, hogy aki engem megsimogat az innentől hozzám tartozik és nincs itt helye másik állatnak, magyarul simán elhajtja a gazdi eredeti kutyáját. Kutyasuliban pl. amíg a többi kutya egymással acsarkodott, a Maya végig kunyerálta a gazdikat simiért és jutalomfalatért, aki elkövette azt a hibát, hogy jutalomfalatot adott neki, az bizony nehezen tudta levakarni magáról. A többi kutyával szemben pedig egyértelműsítette a dominanciáját. (Egyet sem sebesített meg.)

Akiket nem szeret azok a bunkók és az ittasok. Eddig kétszer fordult elő, hogy emberrel szemben agresszív magatartást mutatott, de az is inkább védelmező volt. Este vittem le a szokásos pisikörre, és egy pasas úgy állta el a lépcsőt, hogy ne tudjunk lemenni tőle és beszólt, hogy miért nincsen rajta szájkosár, plusz kihívja rám a rendőrséget. Az ellenséges hangnemre reagálva a kutya beállt elém, támadóállásba vágta magát, kinn volt az összes foga és felállt a létező összes szőr a hátán, de nem kezdett el előre-hátra mozogni - ahogyan általában támadás előtt szoktak, ez inkább figyelmeztetés volt a pasasnak, hogy jobb ha nem jön közelebb. Az IQ-betyár egyébként még egy alkalommal bepróbálkozott.

Ha az emberek pár szabályt betartanának, akkor lényegesen kevesebb kutyatámadás lenne:

1. Senki, ismétlem senki ne menjen be idegen kerítésen belülre, ha ott kutya van, de gazda, akire a kutya hallgat (!) nincs.

2. Udvaron tartott kutya nem juthat ki a kerítésen, a gazda felelőssége gondoskodni róla, hogy az eb belül maradjon.

3. Pórázon sétáltatott kutya esetében mindig kérdezzük meg a gazdit, hogy meg lehet-e simogatni, ha már mindenképpen muszáj.

4. A gyerekeknek tanítsuk meg, hogy ne hadonásszanak a kutya körül. A Maya végtelenül türelmes, jönnének oda megsimogatni, én leültetem a kutyát, de a gyerekek kiabálnak, sikongatnak, próbálják fegyelmezni az egyébként teljesen jól viselkedő kutyát, volt olyan is, aki megpróbált rácsapni a kutyára, a simogatás meg általában abban merül ki, hogy oda-vissza húzkodják a kezüket. A Maya erre ideges lesz, stresszes, hiszen egy csomó ellentétes üzenetet kap és a vége mindig az, hogy megkérem a gyerekeket, hogy inkább hagyják békén. Az a szülő, amelyik nem tanítja meg a gyereknek, hogyan bánjon a kutyával veszélynek teszi ki a gyerekét.

5. Minden embernek érdemes lenne ismernie a kutyák jelzéseit, mielőtt egy kutya támadna, sok egyéb jelzést lead.

6. Ha munkakutyának tartunk egy ebet, akkor legyen szakszerűen kiképezve a feladatra és a gazdi is úgy viszonyuljon hozzá. Egy a hátsó udvarra láncra csapott kutya nem lesz őrző-védő, bármennyire is szeretnénk.

Kettes számú tévhit: az amstaffok kutyagyilkosok

Tény, hogy van közöttük olyan, amelyiket nem lehet másik kutyával, vagy azonos nemű kutyával együtt tartani. A miénk egy domináns szuka. Két palotapincsi-csivava keverékkel nőtt fel Párom szüleinek hátsóudvarán. (Amikor mind a ketten dolgoztunk és sokat lett volna egyedül, elvittük oda és este hazahoztuk.) A két szuka jóval idősebb volt már, mint ő, és nem a nyers erő hanem a jól megválogatott lelki terror eszközeit alkalmazta velük szemben. Pl. a két kicsi úgy feküdt fel a teraszon a kanapéra, hogy a Maya nem fért oda. Akkor a kutya az egyikük fölé állt és csak nézte meredtem. (Akkorra már a pofája nagyobb volt, mint a két kicsi együttvéve.) Ha az egyikük helyretette - néhány jól irányzott morgással - akkor a Maya követte mindenhová, bedugta az orrát a kiskutya két hátsó lába közé és megemelte. A két kicsi többször nekitámadt a Mayának, de a Maya nem támadt vissza. Ezen kívül többször előfordult, hogy a Maya pórázon sétált és családi házaktól - nyitva volt a kerítés (!) - kutya rohant ki és harapott bele. A mi kutyánk ilyenkor ráfogott a másik nyakára, a hátára fordította és elengedte. Kutyabajuk sem lett, viszont soha többet nem rohantak ki rá. (Egyszer már egy kuvaszt is földre küldött, igaz neki csak alulról tudott ráfogni a nyakára.)

Hármas számú tévhit: nem tarthatók olyan lakásban, ahol kisgyerek is van

Tény, hogy megtépázza az újdonsült szülők idegeit néhány szituáció, de ha baj történik, akkor ez minden esetben a gazdi hibája nincs mit szépíteni. Nálunk a helyzet egészen jó, bár van néhány nehezebb időszak. A kislányom ahogyan elkezdett járni, igen gyakran odaszalad a pihenő kutyához és megharapja, megtépi, ráfekszik stb... Ilyenkor minden esetben elmondjuk neki, hogy nem szabad, simogassa inkább ill. ne zavarja a kutyát ha pihen vagy ha eszik. A kutya hol türelmesebb, hol kevésbé, eddig nem fordult elő olyasmi, ami aggodalomra adott volna okot. Az viszont igaz, hogy soha nem szabad őket egyedül hagyni, így becses személyem általában két utánfutóval jár wc-re. Az egy négyzetméteres mellékhelyiségben foglal helyet a gyermek a saját kis bilijén (ruhában, mert látta a nagyobb unokatesótól, hogy bilizni menő, de ő még nem használja rendszeresen) a másik oldalra, a mosdókagyló alá viszont befurakszik a Maya és így pont kettővel vagyunk többen a wc-n, mint kellene.

Újfent a felnőtt gazda feladata kialakítani a szokásokat, meghúzni a határokat. Így viszont pl. a fogadott bébiszitter kiesik, mert nem lehet rábízni a kutyát és a gyereket olyan emberre, akire a kutya nem hallgat.

Nah, mára ennyi, de holnap is lesz nap.

Azt eddig is sejtettem, hogy sokféle nemzet vére csörgedezik az ereimben, de a polinéz volt az utolsó, amire gondoltam volna. Ám ahogyan láttam a hagyományos polinéz táncról egy videót rájöttem, hogy bizony elég erősen él a mozgáskultúrámban a polinéz tánc néhány eleme.

A leányzót ugyanis pocsolyázni tanítottam. Pocsolyázó öltözet: kutyának póráz, nyakörv, leánynak gumicsizma, vízhatlan felső ruházat az időnek megfelelő vastagságban (kb 3 féle különböző mértékben vastag overallja van, plusz egy esőnadrágja) és a kedves anyukának gumicsizma - alapdarab ha amstaffod van - és vízhatlan kabát, nomeg sima melegítőnadrág, mondván, anyuka amúgyis óvatos duhaj.

A kutya végzett a pisi-kaki-háztömb körüli körbeszaglászás kombóval, így utunkat, szigorúan pórázon vezetett harci kutya kíséretében a pocsolyák felé vettük. Majd - kizárólag a vonakodó csemete szórakoztatása miatt - belepattantam egy jó kis locsogós pocsolyába és előadtam egy, arcmimikában és mozdulatokban igencsak hasonló táncot a gyermeknek, aki hatalmasakat kacagott, amikor kiabáltam, hogy nééézd meddig elfröccsen a víz! Locsi-pocsi, locsi-pocsi! (A ház ablakai egyébként errefelé néznek, de a hétköznap délelőtti uborkaszezonban volt.) A bébi mint a villám rontott bele a pocsolyába és immár ketten versenyeztünk, ki tudja messzebbre fröcskölni a pocsolyát. Azóta nincs szüksége motivációra.

A kutya természetesen őrült tempóban rángatta a pórázt, hogy elkapja a vízcseppeket, a gyermek kacagott és anyuka nyakig vizes lett. Így felérve kivételesen nekem kellett átöltöznöm. Azóta szerencsére vagy nem, de kilyukadt a legendás gumicsizmám, így meg tudom őrizni a visszafogott, diplomás anyuka imidzsemet, leszámítva az idétlen lila kötött sapkámat, a fekete koszos gumicsizmámat és  rikító rózsaszín síkabátomat. Bár a tekintélyemet kétségkívül az rontja a legjobban, hogy se a kutya, se a gyerek nem hallgat rám, csak ha sikerül olyan hangszínt használnom, amibe egy gyakorlott darkmetálos is beleremeg, hogy most aztán jön az apokalipszis. Ritkán sikerül, különben már rám hívták volna az állatvédőket és a gyámhivatalt. A helyzet többnyire egy vinnyogó kutya belefeszülve a pórázba, hogy menjünk már és egy trollkodó gyerek, amelyik nem hajlandó jönni.

A végére pedig a videó: (kis fantáziával képzeljetek el egy rózsaszín kabátos, gumicsizmás, lilasapkás anyukát, egy fél méteres állig beöltöztetett kölyköt meg egy sárga kutyát, ahol egyedül én tudom a koreográfiát.)