Ezt a fogalmazványt régebben írtam, vendégposztnak szántam a demenyakotsog.cafeblog.hu -ra, de annak az írónője nem válaszolt az e-mailemre, így ide teszem ki. Deményista stílusban íródott, ezt a stílust nem én találtam ki, csak lemásoltam és magunkra szabtam, mielőtt még valaki lopással, plágiummal vagy egyébbel akarna vádolni. Ha már a vallomásnál tartok: további érdekesség, hogy ezt a Deménynek szánt levelet a Maya diktálta nekem, én csak gépeltem. (Na tessék, sem a stílus, sem a tartalom nem tőlem származik... )

Kedves Demény!

Tökéletes életem teljesen tökéletes felfordulásáról szeretném megosztani veled tapasztalataimat. Először is, örülj annak, hogy egy darab gazdit tartasz, nem kettőt. Én beleestem abba a hibába, hogy két darab, ráadásul különnemű gazdit kezdtem el tartani magamnak. Az egyikkel igen jókat lehet birkózni, a másik meg folyamatosan szeretget. Viszont azzal nem számoltam, hogy a két különnemű gazdi szaporodni is tud. Így történhetett, hogy az a gigászi feladat jutott osztályrészemül, hogy egyszerre három gazdit kell gondoznom.

De kezdem a legelején. Nem vizsla vagyok, mint Ődeménységed, hanem egy amerikai staffordshire terrier. Ahogyan a csirkefejek hívnak: pitttbulll. Három hónapos voltam, amikor a szeretgetős gazdi ajándékba kapott engem a birkózós gazditól. Az első pillanattól fogva az ágyukban – mostanra én ágyam – aludtam, középen természetesen, hogy mindig azt a gazdit használjam párnának, amelyikhez épp hangulatom van. Ha dolgoznak, hogy megkeressék a „töpirevalót” elvisznek nagyanyámékhoz, a hátsó udvarra. Nah ott aztán a szomszédban folyamatosan disznóvágás van, a jószomszéd négylábú meg folyton hordja a kerítés mellé nekem a disznótoros körmöt, egy alkalommal egy fél disznófejet zsákmányoltam. Szóval, töpi akad bőven. Persze mindig elcsábulok és annak bizony hányás-hasmenés a vége, természetesen éjjel, hogy gazdikat megsétáltassam, ha kell egy éjszaka háromszor is. Elvégre mindegyiknek van honnan fogynia, és ehhez az éjszakai sétáknál kevés tökéletesebb dolog van. Úgyhogy feláldozom magam az ő fittségük oltárán. Igaz egyik sem fogyott egy dekát sem, de erről én végképp nem tehetek, talán nem kellene annyit zabálni, amíg szegény amstaff éhezik.

Ebbe a paradicsomi létbe piszkított bele a kisgazdi. Először csak azt éreztem, hogy szeretgetős gazdival valami nem oké. Pl. nem akartam ráugrálni, magam sem értettem miért, meg a szaga… Megváltozott. Aztán ő is rájött, hogy itt bizony történések vannak. Naná, hogy én jóval előbb tudtam, bár ezen nincs mit csodálkozni, a lábak számával nő egyenes arányban az agyi funkciók kiterjedtsége. Bár erre gazdi csak a kullancsokat meg pókokat emlegette, mint az evolúció csúcsait. Pfúúj. Először még csak nem szabadott rángatnom, meg vigyáznom kellett rá, miközben ÉN sétáltam és azért tartom őket, hogy ők vigyázzanak rám. Érted te ezt? Rettenetes. A végére aztán ő feküdt egész nap a kanapén, én meg nem mehettem fel a kanapéra, mert rögtön követeltem jogos jussomat: a kanapé minimum 80%-át. A birkózásra használt gazdi járt dolgozni és én meg udvaros lettem látástól vakulásig. Mivel a nagyseggű nem tudott levinni sétálni, a hasától már a pórázt sem látta. Még az az egy szerencse, hogy továbbra is az ágyamban aludhattam kettejük között, persze már nem válogathattam, birkózós gazdi maradt párnának, amit szintén én szívtam meg, mert nem bír nyugodtan aludni. Már kötöttem ki miatta a földön. Lerúgott a saját ágyamról, pedig méltóságteljesen tudok ragaszkodni az elfoglalt pozíciómhoz. A másik sarkallatos kérdés a kisszoba kérdése. Ott ugyanis van egy ágy és a délelőtt egyes szakaiban ott szoktam napozni. Mert nekem az jár. Nos, kipakolták a szobát és mindenféle új dolgot hoztak bele helyette és többé nem nyúlhattam ott semmihez, a délelőtti napozásokat meg sutyiba kell intéznem a mai napig, mert kisgazdi ott szokott aludni néha. Pedig vannak igazi kincsek, csörgős-zörgős plüssök, mindnek kiszedném a csipogóját szívem szerint, de ahogy most áll a helyzet szolgaként élek saját királyságomban.

Aztán engem elvittek éjszakára udvarosnak, szeretgetős gazdi eltűnt majd egy hétre és hozott magával egy kis nyivákolós valamit, amikor hazajött. A legeslegrosszabb, hogy elkezd sírni, én meg nem vigasztalhatom meg, mert le vagyok tiltva a nyalogatásról. Pedig mindenki boldogabb lett volna sokkal, ha elrendezhetem a gyereket azok helyett a bénák helyett, nincs olyan kétlábú a földön, amelyik ne feledné minden baját ha én fülön nyalom, de ezt kisgazdin szintén csak sutyiban próbálhatom ki. Arról nem is beszélve, hogy odáig jutottunk, hogy belenyúl a steril számba és megnézi van-e benne töpi, de simogatni bezzeg még nem tud rendesen. Aztán meg kapunk mindketten, hogy mit gondol a kis törpe, nyúlkál az én számban aztán meg a sajátjában. Azon senki nem aggódik, hogy én mit kapok el őtőle, tekintve hogy folyamatosan a saját szájában turkál, ami tuti, hogy minden csak nem steril.

De sajnos a helyzet ennél sokkal borúsabb lett, mondhatni minden baljós előérzetem valósággá vált. A kanapéra már fekhetek, de csak akkor ha kisgazdi nincs ott, ha ott van, kizárólag a kijelölt helyet foglalhatom el, ami ugye soha nem olyan kényelmes. Mondhatnád, hogy miért nem állok a sarkamra és rendezem a helyzetet. Azonban ez nem olyan egyszerű. Birkózós gazdi megfenyegetett, hogyha bajt csinálok = nem fogadok szót (pfúúúúj) mentett amstaff leszek. Azt nem tudom mi, csak annyit vágok, hogy hormongőzös szeretgetős gazdi folyton pityereg ha mentett amstaffokat néz. Szóval nem lehet jó.

Az nem elég, hogy korlátozták a kanapéhasználatot, kitiltottak a napozós heverőmről, de ráadásul birkózós gazdival kinn alszunk a kanapén, mert szeretgetős gazdi alszik benn az én ágyamban a törpével. Ugyanis a törpe nem marad meg a bölcsőben, a gazdik nem tudnak tőle aludni és a kialvatlan gazdit is az amstaff szívja meg. Szóval kiszorultam a kanapéra éjszakára. Meg is békéltem volna ezzel, ha birkózós gazdi nem tűnne el néha éjszakára. Azt mondják a dolgozóba megy, hogy legyen töpirevaló. Én meg alhatok paplanok között magányosan a nappali félhomályában. Kérdem én: ki fog vigyázni az amstaffra ha csirkefejek rontanak be éjjel?

Ha ez nem lenne elég, a törpe bőghet, felkelthet legszebb álmomból, de ha ő alszik én nem ugathatok. Egyszer-kétszer próbáltam. Szeretgetős gazdi közölte: „ha felkelted a gyereket, te altatod vissza, az tuti.” Mégis hogy a fenébe altassam vissza, ha nem nyalogathatom, meg különben is minek foglalkoznék én a törpével?

A nappaliban meg lett a földön egy érdekes szőnyeg rajta egy csomó játék. Oda teszik le kisgazdit, ha épp mozoghatnékja van. Én természetesen mint mindenből ebből is követelném az engem megillető részt. Ezért aztán direkt végigtrappolok a szőnyegen, közben meg tudom szaglászni a játékokat, hogy tényleg olyan izgalmasak-e, mint ahogy hallatszik. Ilyenkor szeretgetős gazdi rögtön leteremt, a „mi vagyok én egy mosógép és porszívó szerelemgyereke? Nem tudsz vigyázni? Ezerszer megbeszéltük, hogy kikerülöd a játszószőnyeget!” Megbeszéltük? Ő beszélte meg, én meg nézegettem jobbra-balra. Kiszúrják a szemem egy hatalmas és nehéz rágnivaló gumicsonttal, ami oké, de semmi csipogósat nem kapok. Rég volt, hogy operálhattam kifelé a csipogót, erre ennek a törpének mindenhol csipogósai vannak. Hát igazság ez?

Egy szó mint száz: Demény addig örülj, amíg nem rúgja fel a status quo-t egy törpe. Tehát ügyelj rá, hogy a gazdid nehogy összeálljon egy különneművel, mert akkor könnyen lehet, hogy úgy jársz, mint én. A királyságod felét is majd felezik, és a végén kisemmizve egy kutyafekhelyen találod magadat. Jah mert „helyem” is van, amit csak ritkán használok. Az kéne még csak, hogy leszoruljak a kanapéról…