Lakásban tartott kb 28 kg-s nagy mozgásigényű kutya és egy 1,5 éves, szintén nagy mozgásigényű de hamar fáradó és gyorsaságban még lekörözhető gyerek sétáltatása egyszerre nem egyszerű feladat.

Vidéki kisvárosban lakunk, nincs kutyafuttató, törvényes keretek között nem engedhetem el a kutyát a pórázról sehol. A játszótérre pedig tilos kutyát bevinni. Mondjuk a Mayát - tudom, hogy a nevet Majának kell írni, de nem a mi kutyánkét - nem engedném el sehol, mert az emberek 90%-a retteg tőle, ok nélkül. Mióta a lányom is velünk jön, enyhült némileg a köz szigora, mert ugye cuki baba még a legvérebebb ebnek is növeli a szimpifaktorát.

Szóval történt a minap, hogy a nagy esőzések ellenére is muszáj voltam megkockáztatni egy földúton elért szántóföld kalandot. A Maya ugyanis egyre stresszesebb lett itthon, mindenért zsémbelt és nagyon nehezére esett elviselni, hogy egy 12 kg-s gyerek csak úgy a semmiből ott terem és megölelgeti, sutyiban megharapja és morcos nézésemre csak annyit mond: szeeeeee és ad neki egy puszit. Egy szó mint száz, az ép eszemet megőrizendő, le kellett csökkenteni a kutya stresszszintjét, tekintve, hogy a gyerek nem lebeszélhető a hirtelen szeretetrohamokról.

Elhangzott a varázsmondat, amire a lakásban fellelhető összes kiskorú hatalmas vigyorral reagál: - Gyere kislányom, felöltözünk és kivisszük a Mayát a pusztába! - Magamban hozzáteszem: és ott hagyjuk. De persze sose gondolom komolyan. Bő 25 perccel később - erről is lesz poszt, mármint, hogy mi tart ezen 25 percig - a kutya a csomagtartóban, a gyerek a gyerekülésben, anyuka a volánnál és úton vagyunk. A földút tele van pocsolyával, az autó meg nem terepjáró, de megoldjuk. Leállunk a szokott helyen és kezdődik a buli.

A kutya és a gyerek sokban hasonlítanak, például mindkettő imádja a pocsolyát. De résen vagyok - a múltkoriból tanulva, amikoris egy belvizes tóba gázolt bele a kutya nulla fok körüli hőmérsékleten és süvítő szélben, és persze a lányom ment volna utána én meg félig belesüppedve a sárba hurcoltam ki a földön vergődő 1,5 évest a szilárdabb talajra - csírájában fojtom el az illegális pocsolyázást. Legális a földúton általam kijelölt pocsolyák látogatása. Legalábbis az volt. Ez alkalommal - épp szemléljük a legális pocsolyákat, ám a kutya megszökik. Egyik pillanatban még épp szaglászik valamit, a másikban már a szántóföld közepén húzódó hatalmas belvizes tóban gázol. Persze a gyerek is rögtön észreveszi. Mutogat és kiabál, hogy baba is baba is... De szerencsére útját állja egy árok, én meg addig távvezérléssel - értsd ordibálok mint egy félkegyelmű - kivarázsolom a kutyát a tóból, igen ám, de olyan a kutya, mint a gazda, seggnehéz. A két hátsó lába belesüllyed a mocsaras földbe, a két mellsővel húzza ki magát lépésről lépésre, én meg gyártom a terveket arra az esetre, hogy mégis hogyan szedjem ki onnan, ha beragad - jutalomfalatot nem vittünk. Végül kijut. Magamból kiindulva, még a futóhomokból is kimásznék egy tábla 80%-os étcsokiért, főleg ha málnadarabok vannak benne.

Indulunk visszafelé. A lányom engedelmesen csak az úton lévő pocsolyákba gázol, ám ez a pocsolya széles és mély. Térdig ér neki, de ő rendületlenül megy rajta végig, anyai szívemet elönti a büszkeség, pár hónapja még menni sem tudott, most meg nehezített pályán gázol egy pocsolyában. Nagy dolgok ám ezek. Szerencsére mielőtt túlzottan meghatódtam volna, a lányom a pocsolya közepén úgy döntött, hogy ő elfáradt és beleült a térdig érő vízbe. Sebaj, kiveszem, végülis mire való egy anya? A gyermek kétségbeesve mutogatja a kezét, hogy koszo-koszo-koszo (koszos). De legalább megtanulja az élet egyik farkastörvényét: aki sárba nyúl, annak sáros lesz a keze.

Majd a kutya nekiállt inni az egyik pocsolyából. A lányom erre leguggolt és elkezdte nyújtogatni a nyelvét, hogy majd így iszik ő is... Ezt nem sikerül végrehajtania, úgyhogy sutyiba beletörölt egy csomó sarat a szájába, majd vigyorogva fintorog, hogy nem finom.Viszont előttem megvilágosodott egy összefüggés: a kutya mindenféle növényevő kakája után mutatott érdeklődése miatt kezdi el a lány, hogy nyam-nyam, ha meglátja egy lócitrom képét valamelyik könyvében. Remélem elég volt a sarat megkóstolnia, hogy rájöjjön, a kutya ízlése és az övé nem egyezik.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő alatt elérjük az autót, sáros kutya be a csomagtartóba, sáros gyerek be a gyerekülésbe... Útközben kidolgoztam a tervet: berakom a fürdőszobába mind a kettőt, a gyereket először átöltöztetem, nem maradhat a vizes ruhában a feltétlenül szükségesnél tovább, azután a kutyát megfürdetem a fürdőkádban. Nos, a kutya első adandó alkalommal meglógott, a gyerek pedig a harisnyacsere után uzsonnát kért. A terv 50%-ban teljesítve.